Regények, novellák, elbeszélések

 

A FUNTINELI BOSZORKÁNY

Az amerikai emigráció "legmagyarabb" írójának, az Erdélyi Szépmíves Céh egykori neves alkotójának egyik legismertebb (sok kiadást megért és több nyelvre lefordított) regénye. A funtineli boszorkány reális elemekkel vegyített romantikus, meseszerű története - az író jelentősebb írásaihoz hasonlóan - a szűkebb szülőhazába, Erdélybe kalauzolja vissza az olvasóközönséget.

A háromkötetes, terjedelmes regény hősnője a boszorkányosan szép havasi lány, Nuca. Az Istenszéke alatt, az Urszun él egy furcsa, kerek faházban apjával, a szótlan Tóderikkel. Nem ismer más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a jóságot sem Istentől vagy annak árnyékában tanulja meg, hanem a természettől. Élete nem könnyű, hiszen apját elviszik a csendőrök, így a tíz év körüli kislány magára és az emberek könyörületére utalva nő fel. Ragyogó szépségű fiatal nővé érik, aki mágnesként vonzza a férfiakat, akikről semmit sem tud. Boldogságra vágyik, de boldogtalan lesz, egy cigányasszony által megjósolt jövendő beteljesedése közepette: akit ágyába fogad, az meghal. Nuca először menekülne saját végzete elől. Szerelmes lesz a havasi király, Éltető uraság fiába. Kis kunyhót épít a Komárnyikon, ott várja szüntelenül a vadászidényt, ami elhozza hozzá szerelmesét és gyermeke apját. És a jóslat mintha hazudna, rövid időre megtalálja boldogságát, szeretete megtartja az úrfit egészen addig, amíg rá nem jön, hogy sem ő, sem pedig a gyermek nem köti hozzá a könnyelmű fiatalembert. A jóslat ekkor beteljesedik, az úrfit meggyilkolják. Éltető uraság pedig elrabolja a gyermeket - unokáját -, hogy örökösként nevelje fel. Ettől a perctől fogva Nuca tudatosan használja boszorkányos erejét: nemcsak látja az emberek szemében a múltat és a jövendőt, de megbosszul minden rosszat, amit a férfiak a nők ellen valaha elkövettek. A havasokban bolyongva teljesíti be végzetét - saját kisfia kicsúfolja, ezért Nuca megátkozza és halálra szánja fel nem ismert gyermekét -, mindörökre megteremtve a hegyek tündér-boszorkányának mítoszát.

A regény költőire stilizált nyelven megírt, az iparosodó Románia jellegzetes társadalmi, nemzeti és nemzetiségi alakjait felvonultató, a legendákat és a természet szépségét egyesítő, korábrázoló mű, amely bizonyos értelemben számot vet a történelemmel és benne a változó társadalmi renddel - az úri, "kiváltságos" osztály hibáival is. Mondanivalója és művészien formált stílusa az erdélyi epika maradandó vonalába kapcsolja a művet - Nyirő novelláinak és Tamási Áron prózájának hangulatát idézve. - Izgalmas cselekményvezetésű, lélekemelő olvasmány .

 

EMBER AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN

Emigrációjának kezdetén, még németországi tartózkodása alatt írta és jelentette meg Wass Albert ezt a regényét, amely nemcsak összefoglalja az elvesztett szülőföld, Erdély iránti fájó nosztalgiáját, de egyben a történelmi Magyarország széthullásának - a második világháború után "szentesített" - okait is megfogalmazza: úgy, ahogy közvetlenül a háború befejeződése után az író látta.

A regény főszereplője egy - az ún. úri középosztályhoz tartozó - magyar erdőmérnök, akivel az Erdélyből menekülők szekértáborában találkozott az író (akkor tartalékos katonatiszt) az 1940-es évek végén. A kijelölt határszélen, a száműzetésbe vezető út mellett üldögélve búcsúztak el a "Tündérországtól", miközben a mérnök családja tragikus, ám sok erdélyi magyaréhoz hasonló történetét mesélte el az írónak. A történet az első világháborútól követi az erdőmérnök életét: beszámol iskoláiról és a városban töltött éveiről, a vesztes háborúban való részvételéről, majd az azt követő "határrendezésről", a román hatalom erdélyi berendezkedéséről. A mérnök társadalmilag és emberileg is lecsúszik az évek során, hiszen parasztlányt vesz feleségül, akit a családja nem fogad be; ugyanakkor vagyonát is elveszti, a román hatóságok csak fakidöntőként foglalkoztatják. A kisebbségi lét gyötrelmei közepette családjának tagjai sorra elpusztulnak, míg ő maga kezdi megérteni sorsában a törvényszerűséget. Azt, ami az ország romlásához is vezetett. Számot vetve a történelmi eseményekkel és az úri középosztály bűnné szélesedő hibáival (saját kasztjának rabjaiként kisajátították a magyarság érzését, a népet jogrenden kívülinek nézték, ezzel megosztották a nemzetet), bírálóként és vádolóként fogalmazza meg a háború célját: rámutatni ezekre a hibákra és érvényt szerezni a büntetésnek. A mesélő belülről idézi fel a felelősség súlyát viselő osztály hibáit, amelyek először az első háborúban vezettek az ország és az úri kaszt csődjéhez, amiből "még valahogy kilábaltak". A másodikból azonban nem, mert nem tanultak saját tévedéseikből. Törvényszerű tehát világuk pusztulása, amelyből csupán a nemzet kapaszkodhat ki, a nemzet, amelyet a szekérben alvó unokája testesít meg, az újjáéledés zálogaként. Mert "a jelen egyedül a szekér. És az országút a szekér alatt, amelyről nem tudjuk, hogy hová vezet - de ott van rajta az unoka, a jövendő".

A fél évszázadot felölelő történet korábrázoló regénynek készült: arra példázat, hogy az embert függetlenül a politika által rákényszerített körülményektől - elsősorban belül hordott "szellemi bőre" határozza meg. Amit részben örököl, részben belénevelődik. Az ember egyetlen jussa tehát ennek az örökségnek az életben tartása az utódok, a túlélők felnevelésével.

 

FARKASVEREM

A magyar regényirodalom évtizedekig rejtett értéke volt a Farkasverem, amely először 1934-ben jelent meg, és amelyért szerzője Baumgarten-díjat kapott. Wass Albert társadalomkritikai munkáinak sorát nyitja meg ez a különös hangulatú, különc figurákat fölvonultató mű, mely az 1920-as évek végén, Erdélyben, a Mezőség kopár és álmosító tájain játszódik.

A lassan, csaknem észrevétlen csordogáló cselekmény középpontjában a Rápolthy család áll, az özvegy báróné és iszákos öreglegény fia, Jenő. A világtól csaknem elzártan élő asszony mániákus állatbarát: kutyákat, farkasokat, rókákat tart roskatag kastélyában. E szelídített vadakat érzi magához igazán közel. Fia - a valaha irodalmi ambíciókat tápláló, pesti egyetemen tanult - Jenő már csaknem elveszett ember, vadászattal és ivással tölti üres és magányos napjait, még cigarettára való pénzt is a cselédektől kunyerál, szánalmas kiszolgáltatottja anyja bolondériáinak, erőszakos, ellentmondást nem türő természetének.

A környék magyar urai is egytől egyig fura alakok: van köztük vörös parókás, hetvenéves vénkisasszony, aki minden szekérzörgéskor a sosem létezett vőlegény fölbukkanását reméli; a gazdálkodó Halász Árpád a nagyvilági férfit mímeli, holott csupán darabos mozgású, ízléstelenül öltöző bugris; Klára kisasszony a vidéken eltemetett értelmiségi nőt sajnáltatja magában; az öreg Zenthay méltóságos úr pedig 1928-ban sem hajlandó tudomásut venni, hogy az ország, ahol él, Románia.

Wass Albert olykor szomorkás, olykor ironikus hangú ítéletet mond az erdélyi magyar úri középosztályról, amely pusztán önmagával és idétlen mániáival van elfoglalva, alkatilag képtelen az értelmes és közösségi értelmű cselekvésre. Köreikben a szerelem is valami céltalan és suta semmittevés, a házassági tervek pedig a hozomány fölötti komikus vitává fajulnak. Az iró azonban mintha mentséget keresne szereplői már-már oblomovi restségének magyarázatára: a kopár, álmosító, nyáron porba, tavasszal és ősszel sárba, télen hóba fúló mezőségi táj bénítja szereplőit. De aztán fölismertetően írja: "Nem is a vidék üres, csak az emberek, akik a vidéket lakják". És mégis kibontakozni látszik a jövőt ígérő, reményteli kapcsolat: Jenő és Brandt Elza házassága a kitörés lehetőségét jelzi: a báró leszokik az ivásról, talán újra írni kezd, gazdálkodásba fog, fölújítják maguknak a kastély régi toldaléképületét, hogy családot alapítsanak. És amikor a kopár mezőségi táj egy pontján végre beköszöntene az errefelé szinte ismeretlen boldogság, Jenő anyját, az özvegy bárónőt szétmarcangolják kedvenc fakasai... Ezt a tragédiába zuhanó, holt magyar világot a regény végén egy nótás kedvű román fiatalember érkezése, dalolása veri föl, aki egy nyersebb, erősebb, életrevalóbb és lélekben is fiatalabb nemzedéket testesít meg.
A regény a két világháború közti magyar nagyepika egyik igen fontos értékét képviseli.

 

HAGYATÉK

A kötet az író válogatásában közli Wass Albert életművének ugyan nem a legjavát (mert a csaknem félszáz kötetet alkotó oeuvre legjava aligha fért volna el benne), csupán legjellemzőbb részeit. Lényegében néhány szép novella, néhány - gyermekeinek írt - mese (Elindul egy élet; A titokzatos őzbak; A vízileány; Mese a mókusról, aki szeret vitatkozni stb.) és egy 1985-ben írt, egészen különös és szép regény található a kötetben. Az elbeszélések is, a mesék is egy Nyirőn, Tamásin tájékozódó, a mezőségi nyelvet bravúrosan kezelő, az erdélyi hegyeket, embereket, hangulatokat kitűnően ismerő író alkotásai; üdék, kedvesek, megragadóak, mélyen líraiak.

A Hagyaték azonban a magyar irodalomban páratlanul álló, egyedi alkotás. Az erdélyi történelmet beszéli el benne Wass Albert egyetlen szempontból, az istenkeresés, az ősi hagyományok fennmaradása szempontjából. A mű szimbolikus sugárzását, szépségét, elsősorban az adja, ahogy az őskori hit, a táltosok, sámánok hagyatékának továbbélését fel tudja mutatni a legkülönbözőbb korokon keresztül, az első királyok idejétől a tatárjáráson, a törökvészen, az önálló Erdély korszakán át, a szabadságharcig, a Romániához csatolásig, napjainkig. Nem erőlteti az olvasóra motívumait, az ősi hit, az ősi bölcsesség misztifikálásától visszatartja biztos írói ízlése. Inkább csak jelzi, hogy a legkülönbözőbb korszakokban is volt valami - igen fontos - kontinuitásteremtő "hagyaték", hagyomány. Hol üldözöttek, hol egyszerű pásztoremberek, hol deákok, hol tudósok, hol megint mindennapi emberek őrizték, de kiirthatatlannak bizonyult. A Hagyaték ősi hitünkről a legszebb, legfelemelőbb alkotás.

 

HALÁLOS KÖD HOLTEMBER PARTJÁN

Egy rejtélyes bűnügyi történet áll a a kisregény középpontjában, amely csak látszólag mutat műfaj- és stílusváltást az erdélyi író életművében.
1955 júniusában három férfi holttestét találják meg a floridai mocsarak egyik kis szigetén, a Holtember Partján. A nyomozást a helybéli seriff mellé rendelt deputy, Ted Baragan és a fiatal vadőr, Frank Seller kezdi meg. Régi legendák, indiántörténetek és a bevándorlók elbeszélései bonyolítják a titokzatos ügyet, amelynek középpontjában Magyarországról származó kincsek állnak: Attila hun király kardja és kupája, vagy a'48-as magyar szabadságharc első felelős kormányának kimenekített vagyona. A vadőr és a deputy nyomozása egyaránt egy mocsárlakó öregemberhez, az erdélyi származású Palatkay főúrhoz és lányunokájához vezetnek. Régi kéziratok, a mocsárt érintő egykori kutatások leírásai alapján bontakozik ki a gyilkosság megrendítő háttere, amit a vadőr leplez le: az öreg Palatkay nem kincset, hanem saját könyvét rejtegeti, amelyben szemtanúként számol be Erdély románok által történt lerohanásáról. A megölt férfiak román ügynökök voltak, akiket kormányuk küldött a leleplező írás megszerzéséért. Halálukért a deputy valójában a román Vaszilie Barrageanu - felelős, aki kapzsiságból, pénzért gyilkolta meg őket.
Wass Albert küldetésének tekintette az Erdéllyel kapcsolatos igazságok - elsősorban idegen nyelvű - terjesztését, ezért a román kormány hírlapi hajszát indított ellene és kiadatását kérte, miközben ügynökökkel nyomoztatott utána. Az 1977-ben angolul megjelent Halálos köd Holtember Partján tehát életrajzi adatokra is visszautal. A regény angol nyelven nagy sikert ért el, miközben teljesítette írójának szándékát: a könnyebb műfajt kedvelő amerikai olvasók tudatába csempészte az igazságot Magyarországról, és természetesen Erdélyről.

 

JÖNNEK! + ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET!

Az 1944-ben emigrált, egykoron igen jónevű erdélyi magyar írónak éppen fél évszázadot kellett várnia, hogy első kötete - két regénye - legális úton a hazai olvasók kezébe kerülhessen. S e "bemutatkozás" nyomban reveláló hatású lehet, hiszen kiderül, milyen tehetségek és velük miféle szellemi értékek voltak kénytelenek elhagyni hazájukat és közönségüket.

Az 1940-ben írt Jönnek! alcíme az lehetne, hogy "a várakozás tizennégy napja". A kortörténeti-közérzületi krónika azt a két hetet öleli fel, amely a második bécsi döntés eredményének - Észak-Erdély visszacsatolásának - nyilvánosságra kerülése és a magyar csapatok Szolnok-Doboka vármegyébe való bevonulása között telt el. Ez a tizennégy nap az ottani magyarság számára talán nehezebben, kínosabb lassúsággal vánszorgott, mint az azt megelőző huszonkét, kisebbségi sorban végigtengődött esztendő. A várakozás feszült napjai alkalmat adnak a falu, Vasasszentgotthárd lakóinak - magyaroknak és románoknak -, hogy átgondolják a sanyarú múltat és a lehetséges, biztató jövőt; hogy számot vessenek az elkövetett bűnökkel és az elszenvedett sérelmekkel, ki-ki a maga korábbi és reménybeli helyzete, illetve erkölcsi fölfogása szerint. Vibráló érzések pontos lekottázása adja a feszes cselekményű, izgalmas epizódokkal tűzdelt helyzetjelentés drámai hangulatát, katartikus tanulságait. A rablóhordákra emlékeztető kivonuló románok fejvesztett kapkodását, fosztogatását, az utolsó napok megannyi személyes sorsdrámáját feledteti a nagy nap kifejezhetetlen, már-már artikulálatlan öröme, a lelkek ujjongása, az egyetlen boldog sikollyá váló fölszabadulás pillanata.

E kisregény párdarabja az 1949-ben, immár Nyugaton keletkezett Adjátok vissza a hegyeimet!, amely egy korán árvaságra jutott fiú élettörténetébe sűríti az erdélyi magyarság megpróbáltatásait. A kisebbségi sors balladai tónusú regénye az örök megaláztatás, a kiszolgáltatottság, az áldozati-sors és vállalásának hátborzongató jeremiádjává növekszik. Ennek az ágrólszakadt juhászbojtárnak és szénégetőnek egész életében négy olyan esztendő jutott, amikor egyáltalán embernek érezhette magát: a "magyar világ" 1940 és 1944 közötti ideje. S ami ezután szakadt Erdélyre, az maga volt a pokol, a "világ vége": háború, véres bosszúhadjáratok, genocídium, útonállás, gyilkosságok, az élet tönkresilányítása. Ebben a törvényen kívüli, nyers ököljogra épülő, tébolyodott világban ép erkölcsi érzékű, hazafias lelkületű, tudatos gondolkodású embernek helye nem lehetett, így lesz a hajdan jámbor fiúból a havason bújdosó haramia, aki az olvasó előtt mégis hőssé magasztosul. Hiszen ez a - szándékoltan névtelen - hős szinte puszta kézzel, a tíz körmével védte Erdélyt a beözönlő román és orosz hordáktól, - mindhiába. Végül szerettei elvesztése után a hazájától is megfosztják, s mivel a becsületes életre és a jövőre semmi kilátása nem marad, nyugatra szökik, hogy beleordítsa a "szabad világ" fülébe Erdély irtózatos tragédiáját. Megrendítő, letaglózó, egyben lélekemelő olvasmány mindkét, fordulatokban bővelkedő, izgalmas cselekményvezetésű regény.

 

KARD ÉS KASZA

A századfordulót és főleg Trianont követően a magyar epikának az a vonulata, amely számot vetett a magyar sorskérdésekkel, illetve vállalkozott a "hol tévesztettünk utat?" lelkiismeret-vizsgálatára, vissza-visszatért Erdély etnikai arculata megváltozásának problémájához. Ez a látszatra demográfiai-nemzetiségi kérdéskör etikai problémává sűrűsödött az írók tollán, hiszen rendre fölvetődött az erdélyi birtokos osztály felelőssége: miért tűrte, sőt mi okból segítette, hogy a jóval olcsóbb munkaerőt képező román parasztság foglalja el a magyar földművesek helyét, melynek következtében néhány évszázad alatt a bevándorolt román ajkú népesség Erdély nagy területein többségbe került.
A magyar lakosság szórványosodása a legdrámaibb módon a Mezőségben ment végbe - ennek a problémakomplexumnak és tájnak a történelmi tablóját, hatalmas etikai-emberi freskóját alkotta meg Wass Albert. A kétkötetes regény két mezőségi falu: Bölényes és Miklósdomb (azaz Vasasszentgothárd és Cege) kora középkortól az 1950-es évek második feléig terjedő krónikája.

Az első kötet (Krónikás írás) a Szent István halálát követő évtizedektől, a 11. század derekától hatalmas panorámaképben idézi föl a táj történelmét és nemzedékről nemzedékre változó népéletét, elsősorban a létküzdelmeket mutatva föl, főként azt, miképp szerzett hont kardjával a magyarság Erdélyországban. Ez a nagy ívű, az első világháborúig tartó történelmi tabló jószerivel csak bevezető, előtörténeti áttekintés a második kötethez (Szemtanúság), amelynek epikus anyaga nagyrészt már az író személyes élményein, történelmi és emberi tapasztalatain alapszik, ilyenformán a maga - a magyar és arisztokrata - tanúságtétele abban a morális "perben", amely az erdélyi magyar arisztokrácia felelősségét vizsgálja. És persze annak az eszmei mondandónak az igényes megjelenítése, hogy nem elegendő karddal megszerezni a hazát, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással - azaz kaszával - meg is kell tartani!

A feszesebb szerkezetű, valóban regény kompozíciójú rész is teljességérzetet kelt, de immár nem a történelmi sors teljességéét, hanem az emberi sorsét, hiszen fölvonultatja a mezőségi társadalom minden képviselőjét, jellemző rétegét és alakját: az arisztokratát, a hivatalnokot, a román pópát, a zsidó kereskedőt, az egyszerű embereket, románokat és magyarokat. E kötet cselekményének középpontjában Erőss Miklós gróf áll, akinek sorsát gyermekkorától az 1950-es években a románok börtönében elszenvedett haláláig követi nyomon Wass Albert - személyes formába sűrítve a kisebbségtörténelmet.

Persze az író etikai vizsgálódása nem egyoldalú; nem csupán azt figyeli, hogy a kapzsi birtokosok önzése miatt románosodott el a Mezőség, vizsgálja a románság belső megosztottságát, az Óromániából érkezettek és az erdélyiek mentalitásbeli különbségét, a saját zsebre dolgozó, nagy hangú álhazafiak melldöngetését, a józan románok óvatosságát stb., és leginkább a korfordulók szeszélyének kiszolgáltatott ember magatartását. A második kötet az 1956-os magyarországi események következtében rosszabbodó helyzetű magyarság megmaradását kérő fohásszal zárul.

 

A KASTÉLY ÁRNYÉKÁBAN

A kötet egy család sorsán keresztül mutatja be az erdélyi magyarság szisztematikus szétzüllesztésének szövevényes történetét. A regény - a MIRE A FÁK MEGNŐNEK folytatásaként - az 1890-es évek végétől követi az eseményeket az első világháborút követő esztendőkig. Báró Varjassy Gábor, a "nemzetes úr" fia és örököse megvalósította álmát: Szamosújvártól Varjasig virágzó birtokot hozott létre, és újjáépítette a románok által egykor felégetett ősi kastélyt is. Saját gazdagsága visszaállítása közben azonban nem vette észre, hogy körülötte lassan átalakult a világ. Magyarország alvó birodalom lett, ahol a polgárosodás előretörévével egyre kevesebb lett a magyar szó. A varjasi birtok magyar temploma elenyészett, az emberek életét csellel és ármánnyal az oláh pópa, Muresán Indrei irányítja, a császár által lefizetett szász és tót hivatalnokokkal. A magyarokat háttérbe kényszerítették a birtokok idegen kézbe adásával és a német jogrendszer magyarellenes törvényeivel. A kastély egyre inkább a remény jelképévé válik: egy magasabb szintű, magyar kultúra fellegvárává. Mire azonban elérkeznek a magyar korona ezeréves ünnepségei, a remények szertefoszlanak. Varjassy Gábornak látnia kell, hogy birtokán egyre inkább csak román szó hallatszik; a magyar arisztokrácia elhagyta a Szamos völgyét, hogy boldogulását a fővárosokban keresse - Bécsben és Pesten - ; a falu őslakos magyar parasztjai részben már asszimilálódtak a gazdagodó románokhoz; az egykor az új élet reményével telepített tanya szülei halálával román kézre került; a magyar szóval együtt a magyar népi hit és szokások, a magyar gazdálkodás javakat teremtő világa is elpusztult, aki pedig híven őrizni akarja a hagyományokat, azt elüldözik; és az ősi értékeket még magáénak valló utód, ifjú Varjassy István is meghalt - és vele lassan a semmibe vész a magyarság felemelkedésének utolsó reménye is. A regény záró képsoraiban az öreg és fáradt Varjassy Gábor halála előtt még visszatér egykori gazdag birodalmába. Kastélyát idegenek lakják, és apja öröksége, a tanya is romokban hever: 1920-ra már csak az egykor a reménység jelképeként elültetett tölgyfa és a kőrisek állnak. Bizonyságul arra, hogy az élet törvénye - aminek gyökere az igazságban van - nem pusztítható el.
A nagy hangulati erővel, szép magyar nyelvezettel megírt regény nemcsak az erdélyi táj egykori szépségének megelevenítése, de egyben - sajátos krónikája is a magyarság történelmi sorsának.

 

MIRE A FÁK MEGNŐNEK

1998-ban, önként vállalt száműzetésben (Floridában) kilencven éves korában meghalt Wass Albert gróf, a két világháború között Romániában élő magyar polgári alkotók egyik legnépszerűbb regényírója. Ma már írásait a közönség kevéssé ismeri, munkássága még nem épült be újra a hazai irodalom vonulatába. A Hangoskönyvtár ezeket a hiányokat igyekszik pótolni.
Mire a fák megnőnek című történelmi regény hősei - Varjassy István báró, volt huszárkapitány és felesége, Bátonyi Péter és családja, a Szamos völgyében meghúzódó kis falu, Doboj lakosai: magyarok, románok, szászok és zsidók - küzdelmein keresztül a szerző a magyarság sorsának alakulását kívánta megrajzolni a szabadságharc leverését követő időktől a hatvanas évek elejéig. A mű központi alakja Varjassy báró, aki Világos után visszatér egykori birtokára, a mezőségi Torligetre. Távollétében kastélyát a fellázított oláh zsellérek fölgyújtották, jószágát elrabolták. A báró - immár a "nemzetes úr" - feleségével nekilát széthullott gazdasága újjáépítésének. Volt birtokának egy kis tanyáján kezdi meg új életét: feleségével, a nemzetes asszonnyal keményen dolgozva életet vet a földekbe, tölgyfát és kőriseket ültet szépülő tanyája köré, hogy azok jelképezzék a porba sújtott magyar nemzet életképességét. Segítségére van a falu tiszteletese, Bibarc Ábris is, hogy a császári parancsra elnémetesedő, elrománosodó magyarságot öntudatára ébressze. Kossuth gondolatainak szellemében szorgoskodik kis gazdasága gyarapodásán, szembeszáll az újgazdag zsidó spekulánsokkal, a németérzelmű hivatalnokokkal és a román terjeszkedést szorgalmazó oláh tanítóval is. Varjassy báró gyarapodása természetesen nem tetszik a rebellis magyarokat szétzúzni akaró császári politikának. Elárulják, letartóztatják és négy évre Kufstein várába csukják. A rabság azonban nem töri meg; hazatérve ott folytatja építő munkáját, ahol félbehagyta. Tanyáját virágzó gazdasággá változtatja, visszahozza gyermekeit Kolozsvárról, és szívükbe oltja a felelősséget a magyarság sorsa iránt. Wass Albert történelmi regénye az eljövendő szabad Magyarországért folytatott küzdelem példázata. Ez a cél vezette Varjassy bárót is, de "mire a fák megnőnek" tanyája mellett, rá kell jönnie, hogy a gazdaságot átvevő fiát már más eszmék (is) lelkesítik. Elhagyja a tanyát, ahonnan az új élet kiindult, hogy felépítse valaha volt kastélyukat, származásuk és báróságuk jelképét; mindazt, amit az apja tudatosan romokban hagyott - mint minden bajok forrását. "Mert a kastély túl magas ablakiból rossz perspektívában látszik a mély."

 

Valaki tévedett. Elbeszélések 1945-1950.

Wass Albert 1945 és 1950 között kényszerült számot vetni a szülőföldjét ért veszteséggel, a háború elvesztésével, Erdély ismételt Romániához csatolásával, és ekkor kezdődött élete végéig tartó emigrációja is; ebben az időszakban keletkezett novelláit mutatja be a kötet, emberi sorsokon keresztül látleletet nyújtva egy kritikus történelmi korszak kiépüléséről.

A 18 írás időben átfogja a háború utolsó heteit, a németellenes "szent szövetség" győzelmét, a "felszabadító" orosz hadsereg beözönlését Kelet-Európába, a következményeket az új hatalom által menekülésre kényszerített emberek nyomorúságától kezdve a hazában maradottak eltökéltségéig, hogy megmentsék életüket és örökségüket. A szerző akit az Úristen szemtanúnak rendelt, az utolsó nagy "országromlásnak" az emberi életekre gyakorolt hatásáról kíván beszámolni, a legkülönbözőbb helyszínekről: a románná kényszerített egykori magyar polgárvárosból, a havasok alján megbúvó kis faluból, a menekültek németországi táborából, az Ausztráliába pöfögő kivándorlóhajóról vagy éppen a Mennyek Országából, ahonnan isteni parancsra a földet kormányozzák.
Egy-egy novella egy-egy emberi sorsot idéz az igazság- és szabadságszeretet, a természetes humánum nevében: a Mezőberény minden lakosáért harcba szálló, megbecstelenített kicsi Annát (Kicsi Anna sírkeresztje); Vitéz András gazdát, aki bárki betérőt megvendégel és amikor az új hatalom ezért megöli, az igazsághoz való örök jussot testálja fiára (Vitézek igazsága); Kovács Kis István fuvarost, az elrománosítás újaradi vértanúját (Az újaradi vértanú); Európa ezer meg ezer hontalanját, a lengyel tanárt, a Homo sapiensnek sírkövet faragó bolgár művészt, a német repülőszázadost és a magyar mérnököt. De felsorakoztatja az Isten Országában a magyarokat ért igazságtalanság miatt szervezkedő szenteket és Árpád-házi királyokat, a lópataki Dobokai-birtok kísérteteit csakúgy, mint az amerikai pilótát, aki csak akkor érti meg a háború igazságtalanságát, amikor éppen azok mentik meg az életét, akiknek elpusztítására bevetették (Valaki tévedett). "Valaki tévedett" - mondja ki a haldokló katona a "legvégsőbb humánum" igazságát: a politikai-hatalmi érdekeknek feláldozott védtelen emberiség nevében.
A könyv "gyarló emlékműve egy kísértetes múltnak" - hiteles forrás a múltat megismerni-megérteni vágyóknak, azután mementó is: a "megértő" történelmi feledés ellenében. - A kötet minden novellakedvelőnek tartalmas időtöltést kínál.

 

Oldalmenü
Naptár